GRAND MUVERAN ? HÁT, NEM MA....(május 03-04)

   A terv jó volt, az időjárás már kevésbé.
   Van két napunk - szombat, vasárnap - szedjük a téli cuccot, bevágjuk magunkat az autóba reggel 5-kor Luxemburgban , 6 óra múlva kiszállunk Svájcban , 4 óra múltán fent vagyunk a Rambert-háznál, alvás, hajnalban reggel neki a Grand Muveran déli falának, csúcs, gyorsan le, indulás vissza Luxemburgba, vasárnap éjfélre itthon...
   Mondom, a terv jó volt. Elképzelhető, megoldható. Csak közbejöttek zavaró tényezők... például az időjárás sem az elvártnak megfelelően viselkedett. Szombatra kevés eső, borult égbolt délelőtt, délutánra tisztuló égbolt. Vasárnap tiszta, kék ég kevés maradványfelhővel. Ezt jósolta a meteorológiai szolgálat...

SZOMBAT, 03
   Délután kettőkor Svájcban, az Ovronnaz helyiség fölötti parkolóban a ( tényleg) egyre tisztuló ég alatt, a tervnek megfelelően pakoljuk a cuccot, amikor végigseper rajtunk az utolsó zápor. Bemenekülünk az autóba, aztán várunk... Óra múlva készen állunk, az időjárás is egyre biztatób, majd az erdő fölött feltűnnek a Muveran-tömb friss hóval körbevakolt sziklái. Gyönyörűséges...
   Ekkor hibázunk:  rájövünk, hogy az az út, amelyen indulni akarunk tulajdonképpen autóval is járható. Eredetileg a parkolótól gyalog kellett volna indulni, és teljesen más irányba, de a szint- meg időnyerés miatt elkezdünk egy ismeretlen úton a felső felvonóállomás irányába kanyarogni. Járt utat a járatlanért el ne hagyj ! mondja a közmondás... hát ebben van valami; mert mi bizony elhagyjuk, autóval addig megyünk, ameddig csak lehetséges, ameddig az első hófoltok meg nem akadályozzák a továbbhaladást. A környék sípályái már bezártak, a felvonóállomások elhagyatva szomorkodnak a délutáni napsütésben, kihalt minden. Másik gond az, hogy nincs becsületes térképünk a megközelítésről; a mászóútról van, hogyne volna, de a házig tartó útvonal az elég egyszerűnek tűnik... pedig nem az.
   Akármennyire is olvadt a hó, akármennyire is rossz benne felfele haladni, én újra otthon vagyok... a nap egyre jobban ragyog, nagy, kék egek szaggatják darabokra a hegyek közt bújdosó felhőgomolyokat, sziklás, meredek csúcsok emelkednek körülöttünk. Az elhagyott sípályát helyenként jókora lavinamaradványok torlaszolják el, aztán 1800 m körül már állandó hótakaró fogad - és az eddig csak épp jelenlevő szél itt erőre kapva kíméletlenül támad. Innen már látnunk kellene a Grand Muveran 3010 méteres tömbjét, de azt még mindig kavargó felhőtömeg takarja. Az autókázás előnye itt végetér - amúgy legalább 200 m szintet nyertünk a kitérővel -, és amit nyertünk a réven, azt vesztjük a vámon, ugyanis be kell(ene) ereszkedni a völgybe, amelynek oldalára nagy bölcsen felautókáztunk. A déli oldal rendben, de az északi részek nem tetszenek, sejtésem szerint nem lesz egyszerű átvégni a vastag hóval takart, meredek lejtőkön. Majd meglátjuk... egyelőre az itt már dühöngő szél elől próbálunk védekezni, amely a csúcsok oldalából letépett jégdarával próbál visszariasztani a további próbálkozástól. Nem  sikerül neki, de amikor átvágva a ritkás vörösfenyőkön beérünk az északi oldalba, sok nem kell ahhoz, hogy elfogadjam: itt mi nem fogunk továbbmenni. Nézem a meredek hóréteg alá görbült fenyőket a kitett, lavinákkal végigboronált hegyoldalon, és pár tíz méter próbálkozás a mély, olvadt hóban meggyőz arról, hogy itt eléggé kockázatos lenne átmasírozni. Nem beszélve arról, hogy pár száz méterrel arráb már csak meredek, fátlan oldalak vannak, fölöttük meg kuloárok ásítanak ki a fent kavargó felhőtömegből. Feladjuk.
   Vissza az autóhoz, aztán  élvezzük a napsütést, a magashegyi környezetet. Hideg van, előkerülnek a pihekabátok is, mert a szél nem nyugszik. Na meg a fellegek sem akarnak letisztulni. Már csak annyit remélünk, hogy holnap reggel tényleg jó időre ébredünk, és még lehet egy esélyünk legalább az útba belenézni. Ami nem valami biztató, az Árpinak a térde, amelynek egyre inkább ellenére van ez a szokatlan, rég nem alkalmazott módja a pihenésnek.

Ovronnaz település, alant a Rhone völgye


Idáig jutottunk első nap






VASÁRNAP, 04

   Reggel még mindig ott a felhőtömeg, de ez már kevésbé masszív, látszólag igyekszik eltűnni innen, és amikor elindulunk korán reggel a helyes útvonalon, már csak a tiszta csúcsok fénylenek a napfelkelte előtti kék fényben. Turistaúton ballagunk, a kapaszkodó meredek, de alig telik egy óra és már ott is vagyunk 1800 méteren, a Saille-nek nevezett helyen, ahol tehenészházak sorakoznak elhagyatva egy glaciális teknő kiszélesedő aljában. Az alpesi fény végigömlik a a felettünk meredező csúcsokon: a hiányos térkép birtokában már nem is tudom hányadikszor azonosítom be hibásan őket. A Rhone folyó völgye közben feltelt a reggeli napsütés hatására összeálló köddel, és még látszólag nyugalomban kavarog ott lent - de előbb-utóbb elindul felfelé. Szemberagyognak a völgy túlsó oldalán, a felhőtenger fölött lebegő háromezresek , vakító fehér palástjukat nemrég újítottta makulátlanná a héten esett hó. Ha egyéb nem, hát ez már megéri hogy idejöjjön az ember. Látványukra feledek mindent, percekig csak ez a bűvölet tart fogva....
   Megindulunk a völgy déli oldalán felfele. Füves lejtőket szakít meg a kuloárok lavináinak firnné préselődött maradványa. Innen rálátunk a szemközti oldalra, ahol tegnap megfordultunk.... szétrepedezett, vastag hórétegek őrzik még kényes egyensúlyukat, és megnyugodva szemlélem őket: mégse volt rossz döntés az a tegnapi visszafordulás...
   2000 méter környékén járunk, amikor félszáznyira hízott kőszáli kecskecsapat vág át a meredek hómaradványokon fölöttünk, fittyet hányva a gravitációnak; egy lemaradt, kapitális szarvú példány komótosan ballag át nem messze tőlünk, pózolva a fotógépnek, hogy csatlakozzon a legelésző csapathoz.
   Jön a köd ! igyekszünk felfele amennyire lehet, azonban Árpinak a lába egyre inkább állj-t parancsol. Kinézem magamnak az első magas pontot, ahol egy magas kereszt árválkodik egymagában a havas csúcsok szorításában. Eljutni oda nem egyszerű, és mint szokásos, a perspektíva átveri az embert. Hirtelen egy kitett, fagyott fűvel és jeges sziklával beszőtt meredek gerincen találom magamat. Nem egyszerű eljutni a keresztig, és az időnként nem messze tőlem a napfény hatására kilazult, mélybe csattogó kövek  sem biztatnak sok jóval. De megéri... egy másik világ tárul fel mögötte;  ott van a völgy, ahol a ház van, tele hóval, jéggel. És végre ! ott a Grand Muveran tömbje is, és nem is a jegesre vakolt, meredek déli fal az ami feltűnik, hanem a Salle-gerinc vonalának eleganciája. Nyáron egy közepes nehézségű mászóút lehet, most, téli körülmények közt erőpróba haladóknak.  Az általunk választott út sem biztat sok jóval... bizony, álomszép kihívás ez, azonban ide stabil, biztos időjárás kellene... meg idő ( ami nekünk nincs, mert tegnap elszúrtuk...)  Alattam a völgyet teljesen kipárnázta a hó, de csontkemény, ezért vissza a völgyfenékhez inkább a fal/gerincrészt választom, ahol feljöttem, és ami igazán megizzaszt; jól jön a jégszerszám adta biztonság.
   Visszamegyek Árpihoz, aki időközben felért a felső völgy szájához. Innen kezdődöen csak hágóvassal lehet továbbmenni a jegesre fagyott hómezőkön. Ki is használom, elindulok a völgyön felfele, miközben Árpi megindul lefele; keserves az ereszkedés a térde miatt. Én meg egyedül elballagok egy kis házig, amely alig látszik ki a hó alól. Hegyek, hegyek mindenfelé... alpesi geometria, fehér-fekete árnyékokká egyszerűsödött világrend. Nem bánom azt, hogy nem tudunk továbbmenni, már csak azért is hálás vagyok hogy itt lehetek. Most ez van... A Petit Muveran tömbje időközben elrejtőzik a felemelkedő köd mögé. Még mászkálok negyedórányít jobbra-balra, élvezve a hágóvassal való masírozás örömét - a körülmények amúgy több mint ideálisak ; csontkeménnyé fagyva minden, az éles fogak nyoma alig látszik a felszínen.
   A völgyben meleg van, de fent már nem látszanak a magas hegyek, visszahódította birodalmát a szürke felhőtömeg.  Az autóból búcsúzóúl visszanézek: a  Léman-tó túlsó partján őrt álló háromezresek felhővel koszorúzott tömbjei mögött magasra emelkednek a francia hegyek négyezresei.... itt vagyunk, várunk...

Petit Muveran ( 2810 m)














A Saille-gerinc





Ki látott már fehér hágóvasat? :-)




BERDORF ( április 20)

   V. Árpival megyünk ki ezúttal Berdorf-ba. Szerencsénk van, mert csak egy autó árválkodik mindössze a parkolóban. Korán kell ide jönni, ha valaki nem 7-es 8-as nehézséggel akar kezdeni...
   Árpi épp gyógyul, egy korábbi mászása miatt sérült az ujja, ezért csak amolyan próbából megy bele egy könnyebb útba. Félórányit múlik az idő, és amire lehúzzuk a kötelet, arra már a legtöbb népszerű szektor zsong a mászóktól. Lehangoltan nézem az áhított hatosokat - színes kavalkád a szektor a rajta fellógatott kötelek tucatjai miatt.



Dreyfuss ( 31 m, 4c)
   Elindulunk keresni... És aki keres, az talál !
   Rég kinézett utak már, és merthogy 5c+-6b+ nehézségűek, ezért senki nem erőlteti rajtuk magát. Hajrá !

   "MALOU" ( 5c, 22 m): Nagy meglepetésemre irgalmatlan erősen indít, nagyon gyorsan át kell értékelnem a hozzáállásomat. Az első pár méter nagyon megdolgoz, szinte kétségbeesek, hogy mi lesz itt később ! Szerencsére ezután a szakasz után fogás az van bőven:  ujjtépően apró kis lyukak, tipikus berdorf-i szikla. Felküzdöm magam egész a stand alá, ott aztán elhalok, de most gyors elhatározással addig küzdöm, amíg lehet, és nem fogok bele a standba. Jókora esés lesz a vége, mert Árpi sem számított rá, ezért egy közel 6 méternyi zuhanás után landolok. De ez legalább helyrerak mentálisan. Így kell ez, így van jól, ezért aztán újra felküzdöm magamat a standig.
   De így nem az igazi !
   10 percnyi pihenés, és utána szépen elejétől végéig összerakom az utat, úgy ahogyan is szerettem volna... így már persze álomszép  :-)
   Konklúzió: meglepően kemény 5c ! ( vagy még nem vagyok formában? ez inkább...)

Malou ( 5c, 22 m)
Jellegzetes sziklaformák
Törékenynek tűnik, de nem az.... sőt !

    "DAME JEANNE" ( 4b, 28 m): egyike a leghosszabb utaknak a szorosban. Lényegében egy hosszú kémény amelyben az út halad, kivéve a középső részt, ahol egy hosszú traverzet követően ki kell mászni egy táblára, majd vissza a kéménybe. Könnyű és látványos út... lenne, ha nem kellene visszaereszkedni belőle. Mivel elhatározom, hogy egyszer és mindenkorra letudom az összes ilyen utat a szorosban ( jellemző a 4-es kategóriára, hogy szeszélyesen ide-oda kanyarognak, próbatétel elé állítva a kötelet, biztosítási rendszert), Árpi rábeszél a sisakra is - szerencsémre. Az út nagyon könnyű, változatos mászást kínál, de a biztosítás kész kinlódás. A stand meg nagyon rossz helyen van, alig lehet átszerelni belőle. A kötél annyira törik, hogy  Árpi alig érzi a súlyomat, és amikor ereszteni kezd, akkor ismét repülök egy hosszút. Ezúttal azonban már kényelmetlen a zuhanás, még napok múlva is érzékeny a karom, ahol szépen hozzávágott az esés a kémény falához.






   "KAWEECHELCHEN" ( 5c, 25 m): egyike a legszebb utaknak a szorosban, és persze nagyon népszerű. Változatos mászás, a tetejében a kulcsszakasszal, ami egy Piaz-technikával mászható szép repedés. Melegen ajánlott, véleményem szerint kissé túlértékelt a nehézsége. Legalábbis összehasonlítva a "Malou"-val...



A "Kaweechelchen" látványa az "Edelweiss" standjából


   "EDELWEISS" ( 6a, 25 m): a legutóbbi ittlétemkor mászott út ( beleestem, belefogtam, belefáradtam) most elegánsan kijön, habár az utolsó mozdulatnál hajszál híján esés lesz ismét... de csak hajszál híján, és az a mozdulat ott tanít, nagyon sokat. Túlléptet egy határon. "Flow" most már az egész út, elejétől a végéig...
   Egyensúly....most már van :-)



"Edelweiss" ( 6a) ,vagyis "Havasi gyopár " (piros kötél), a jobboldali út pedig  a "Féte des Péres" ( 6a)