A HARMADIK ( GRAN PARADISO, ÉSZAKNYUGATI FAL - május 13)


01.
    A három megtermett, öreg kőszáli kecske - ismertebb nevükön ibex -  a suhogó esőre fittyet hányva lődörög a Pravieux-i parkoló melletti sziklák közt. Méternél hosszabb, tekintélyes szarvak koronázzák a fejüket, a masszív, tömör izmokat fedő téli, vastag bunda foltokban hámlik róluk. Néha veszik a fáradtságot, és futólag rámpillantanak, amint átbotladozom a magashegyi legelő alacsony bokrain, próbálva becserkészni őket. Egy telefont szorongatva óvatoskodom közelebb  - fájó szívvel gondolva az otthonhagyott "igazi" fotómasinára - , egyre közelebb kerülve a trióhoz. Látszólag nem érdeklem őket, de amint bő tízméternyi távolba érek azonnal figyelmesen kezdenek szemlélni. Én meg elnézve a hatalmas szarvakat azon kezdek morfondírozni, hogy milyen lehet, ha egy ilyen fejdísszel felfegyverzett, közel százkilónyi állat megelégelve a tolakodást gyomorszájon kapja az embert. Nem mintha hallottam volna már ilyent, de nem is vágyom bekerülni a statisztikába, ezért lelassulva még ellövök pár  -valószínűleg hasznavehetetlen -  fotót, aztán percekig csak állok és élvezem a látványt. 

02. 
   Megússzuk az esőt. A Pravieux-i parkolóban még ázunk, de aztán elég százméternyi szintemelkedés ahhoz, hogy  magunk mögött hagyjuk a felhőket. Lesz más elfoglaltságunk ehelyett: az alig fagyott hó vastag lemezekben szakad be a hótalpak alatt, a Chabod menedékház felé vezető útvonalon néhol feltűnő régi nyomvonal sem könnyíti meg igazán a haladást. Előd a síléceivel már rég eltűnt a közeledő este homályában, mi meg Anitával ott botladozunk az egyre vastagabbá váló hórétegbe mélyülő nyomvonalon. Baljósan  reccsen a hólejtő Előd lécei alatt, instabil rétegek figyelmeztetnek: nem igazán ideálisak a hóviszonyok, és még csak 2500 méter környékén járunk, mi lesz  ott fent? Köd bujkál a Gran Paradiso csúcsai körül, az est látási viszonyai teljesen becsapják a térérzékelésemet, és alig hiszem el azt, amikor Előd felmutat a közeli sziklacsoport oldalából kiszürkülő falrészre - az ott a Gran Paradiso északnyugati fala...
    Azért jöttünk. 

03.
    A völgy túlsó oldalán végigömlik a reggeli nap aranya, de nekünk még hosszú ideig árnyékban lesz részünk itt, a Laveciau-gleccser felső szakaszain. Fölöttünk  az erős szél hózászlókat tépked a Paradiso csúcsairól, és már nincs sok az északnyugati fal beszállásához vezető iránytól, amikor élesen dörren fölöttünk a lég. Lavina? szérak? 
    A gleccser vastagra van havazva, a hasadékok csak alig sejthetőek, és itt fent már a nyomtörés sem az a kínlódás, mint  az alsóbb szakaszokon. Későn indultunk, hét óra után, de ez érthető, mert nagy volt az este a hallgatólagos bizonytalanság a hóviszonyok miatt - egyáltalán érdemes kockáztatni? Ezúttal is hárman vagyunk, de most  Lukács Laci a harmadik résztvevő, aki az éjszaka közepén ért fel a házhoz. Fölöttünk egyre magasabb a fal, és a gleccser relatíve laposabb szakaszai hamarosan meredeken megugranak. A hó egyre vastagabb, kezd körülményes lenni a hótalpakkal való kapaszkodás, de még mindig jobb, mint azok nélkül. Már nem vagyunk messze a peremhasadéktól, amikor úgy a lejtőszög, mint a hóréteg jellege váratlanul megváltozik. A vastagra hízott hótakaró felső rétegei néhol táblásan csúsznak, a benyomott síbottal hiába keresem a hóréteg mélyét. Mögöttünk a nap lassan, de biztosan araszol a fal felé, májusi melege alattomosan rombolja a hórétegeket. Dönteni kell, de gyorsan: hová, milyen irányba menjünk?  Rövid vitát követően átszerelünk, jöhetnek a hágóvasak és a jégcsákányok. Épp jókor, mert rövid mászás után már otthon vannak a jégszerszámok az itt már nagyon meredek lejtőn, kikerülünk végre a fal aljába lezúdúlt és felhalmozódott, vastag hórétegekből. 
    A peremhasadék - amely rendszerint az út egyik legtechnikaibb kihívása - ezúttal nem okoz sok gondot. Teljesen fel van telve friss hóval, habár illik óvatoskodni, mert a lágy hó minden mozdulatra reped. Túlvagyunk rajta, aztán irány a fölöttünk fehérlő hólejtő.
    Előd vezet, aztán Laci mint középső ember, én meg zárom a sort. Jól haladunk ezen a részen, de aztán a jégre gyógyult hóréteg elvékonyodik, a hágóvasakat egyre keményebben kell rugdosni. A menedékházas azt mondta, hogy nem igazán van a fal kondicióban... és ezt hamarosan megtapasztaljuk, mert ezen a jégen rettentő fárasztó a mászás. Levegővel telt, koszos és törékeny matéria, a csákányok csapásaira üvegszerűen törik, a hágóvasak alig tudnak beleragadni. A fal közepén vezető út  ( a Bertolone-út) színtiszta jég, muszáj kioldalaznunk a baloldali sziklasor alá, ahol egy vékony, fehér hóréteg több sikerrel kecsegtet. Ha szerencsénk van, akkor ez kitart a fal nagy részén, megkönnyítve a dolgunkat, ha meg nem... hát akkor előreláthatóan nagyon meg fogunk dolgozni a sikerért. 
    Beragadunk a biztosítóhelyre Lacival, miközben Előd az első kötélhosszat mássza. Nincs mese, itt bizony "standolni" kell, csavarokat berakni, kivárni míg az elölmászó biztosítóhelyet épít. Kötélhossz kötélhossz után, időtrabló, fárasztó mulatság.
    Na de ezért jöttünk, nem?
   Jellegét tekintve ez egy könnyű, 50-55 fokos, konstans meredekségű, 600 méternyi magas északi fal, minimális objektív veszéllyel, amelyet  - amikor jók a kondíciók - lazán meg lehet szólózni. Hát most nem épp ez  a szituáció. Már az első kötélhossz kimutatja a foga fehérjét: vádligyilkos, kemény mászás a közel hatvanfokos, csillogó jégen, ahol megpihenni nincs idő. Követjük az eddig felállást, avval a kis eltéréssel, hogy Előd felbiztosít kettőnket. Talán Lacinak a legkellemetlenebb a helyzete a kötél közepén: a leglehetetlenebb pozícióban kell várnia, amint én megállok kiszedni  a  köztes biztosítócsavarokat a jégből. 
   Telnek az órák, utolér a nap is, körülöttünk szikrázik a jégtenger. A vékony hósáv elfogy, már közvetlenül a jégfalat határoló sziklagerinc mellett mászunk a csupasz jégen. Harmadik vagy negyedik hossz? fene tudja... Azt hiszem, hogy itt volt a kulcsrésze az útnak. A legmeredekebb, legkitettebb, legkeményebb jég. Mindig, minden útban van egy ilyen, ahol érzed, hogy az istenit, meddig tart ez még ? Úgy tűnik, hogy már nincs sok ahhoz, hogy feladd, túl fáradt vagy már, reszket mindened az erőfeszítéstől,  pedig ha belegondolsz, hogy hol van a vége még...
   Aztán ez csak úgy elmúlik. Eljön a pillanat, amikor már csak a mászás marad, amolyan automata módon, a görcsölés, félelem eltűnik valahol egy újabb  tudatosság fölénye alatt. A  jég már mintha enyhébb lejtésű lenne, a lépések biztosabbak, a csavarkiszedések miatti megállások már kevésbé fárasztóak. Pedig a környezet az ugyanaz, a jég ugyanolyan meredek, mint az előző hosszokban. Aztán amikor eléred a biztosítóhelyet és körülnézel, rájössz, hogy ez az, amiért itt vagy. Másfajta megvilágításba kerül minden. Olyan helyzet, amelyet csak itt lehet megélni. A csillogó jéglejtőn surrogó "spindrift" - lavinák, amelyek felgyűrődnek a kötelek , bakancsok körül, jégcukorral szórva meg a közvetlen környezetet, aztán a rövid megálló után továbbfolynak a fal mélységeibe. A mászócuccok lángoló színei, az alpesi geometria éles kontrasztjai . Függni két jégcsavaron, amelyek alig tízcentinyit kapaszkodnak a jégbe. A partnerek. Az elölmászót körülölelő, napsugárból szőtt fényudvar, amint felfele tart az álmok világába. Alattad meg a hegyek, völgyek, gleccserek színeiből szőtt világ. 
    A fal közepétől megváltozik a mászás jellege. Sokkal jobb minőségű a jég meg a hó, mint az eddigi részeken, ezért itt már tudunk haladni folyamatosan. És itt van egy  kötélhossz, amelyre azt mondanám, hogy na igen, itt már jók a kondiciók. Utána enyhül a lejtő szöge, ennek megfelelően a hó is bővebben tud gyűlni a sziklaborda árnyékában. A négyezer méter közelségére egyre jobban emlékeztet a fáradtság, amelyet az akklimatizáció hiánya okoz. Tegnap ilyenkor még alig 200 méter tengerszint fölötti magasságban töltöttem az időt. Egyre többször kell megállnom pihenni, jól jönnek a csavarkiszedések miatti hosszabb szünetek. Az utolsó szakasz vastag hava fárasztó, egy végtelenségig tart, amig végre mindhárman elérjük a Gran Paradiso csúcsgerincét. Délután három óra. Az út egyik szakasza teljesítve.
    A gerinc sem igazán sétagalopp, a széles hópárkányok eljegesedett része akár a szivacs, úgy tele van lyukkal. A jég alig tartja meg a csavarokat, de szerencsénkre már nincs sok a főcsúcs előtti sziklás gerincig, amely az északi oldal után laza járóterepnek tűnik. Az utolsó technikai kihívás  egy ötméternyi ereszkedés a Madonnás csúcs alá - az ereszkedőstand vihartépte, rongyolt köteleiből való ereszkedés nem igazán megnyugtató.... 
     Harmadik próbálkozás ez már nekem,  elérni a Gran Paradiso igazi csúcsát. Elégedett vagyok, mert mindig is ez volt a titkos terv, ezért már nem igazán érdekel felmászni a Madonnás csúcsra is (amely nem a Gran Paradiso legmagasabb pontja, a közhiedelemmel ellentétben). A normál út egyszerű, biztonságos, látványos - de hol van ez az északi fal által megkért kihívástól! Különösen így, hogy nem igazán ideálisak a körülmények...

04.
     A visszaút hosszú, holtfáradtan baktatunk a Laveciau-gleccser szűz felszínén a nap kegyetlen ereje alatt süppedő hóban. Régi nyomainkat elérve még csak félúton vagyunk. Megnyugtató a gondolat, hogy van még egy teljes napunk, ezért  maradhatunk még egy éjszakát a Chabod-házban, nem kell sietve lerohanni a hegyről. Kegyesek az égiek; a beharangozott rossz időjárás elmaradt, a környező hegyek fölé tornyosuló felhők egyelőre még szabadon hagyják a Paradiso  környékét. Előd már rég elszáguldott a lécekkel, mi meg Lacival ráérősen ballagunk az est hanyatló fényeiben, és pillanatnyi közjáték a régi nyomainkon vándorló Laci alatt beroppanó hólejtő fenyegető zaja. Végtelen pillanatok halmaza az út vissza házhoz, és én  - mint mindig - elcsodálkozom, hogy mekkora utat tettünk meg mi a reggel, hogy elérjünk az akkor még teljesen bizonytalan cél kezdetéig...

05
Köszönet a társaságnak a fotóanyagért; én nem igazán dicsekedhetem a telefonos művészkedéssel, de a lényeget azért lekaptuk. Kellemes olvasást !






























ARÈTE DES SPITZKOEPFE ( Vogézek, Franciaország) - április 29

   A Vogézek hegyvonulata nem igazán arról híres, hogy egymást érnék a hegymászókat feltüzelő kihívások. A hegység szelíd, lekerekített formáit elnézve a túrázás, sízés, hegyi biciklizés, esetleg a szaladás, a "trail running" juthat eszébe róla az embernek. Magasságával  - legmagasabb pontja 1424 m - sem igazán veri az Alpok nagyjait, ugyebár...
   Egy mászómagazinban akadok rá a hegység alpesi jellegű , "grand classic" kategóriába sorolt mászóútjának leírására. Rögtön érdekelni kezd: ha 600 km-re laksz az Alpoktól, akkor meg tudod becsülni az 1300 métert is, ha "csak" 300 km-re van... Persze, az út jellegzetességei a hegységhez hasonlóan középszerűek: a gerincmászás megközelítése alig órányi, nehézsége a technikai mászás alsó kategóriáiban marad, a követett út technikai felkészültségtől függően választható.
   Mindössze egy nap jóidőt ígér hétvégére a meteorológia, a hét második felében folyamatos havazások miatt a tervezett Alpok törölve, épp jól jön az az egy nap ahhoz, hogy ellátogassunk a Vogézekbe. Az "Aréte de Spitzkoepfe"  ideális helyszín a kezdő mászók beavatásához, a hegyi, könnyű technikai terepen való együttmozgáshoz.
   A péntek esti webkamera képei elég lehangolóan néznek ki: a héten esett hó vastagon ül a Hohneck lapos csúcsán, és ha a gerinc tele lesz hóval, akkor a kirándulásnak lőttek. Nem a nehézsége miatt - a gerinc mászható télen-nyáron - hanem nem  vihetek olyanvalakit oda, aki még életében nem mászott  - pár könnyű teremúttól eltekintve - alpesi terepen. De marad a remény, hogy csak az északi oldal van tele hóval, a gerinc meg a déli oldal letisztul a reggeli napsütés hatására.
   Másnap reggel kilenc körül már nem vagyunk messze a Hohneck ccsúcsától, de a kanyargós út mellett egyre vastagabb a hóréteg, sehol nyoma az olvadásnak. A hőmérséklet sem épp április végére jellemző, a hőmérő  1,5 fokot mutat, a reggeli napmeleg ellenére.
   Leballagunk a beszálláshoz, át az erdőn, néhol félméternyire vastagodott, szélhordta hóbuckákon kell átmászni, de a számításom bejön, mert a a gerinc első kiemelkedő pontja teljesen hómentes, tiszta mint a patyolat. A gerinc nagrésze 5-20 méternyire kiemelkedő sziklacsúcsok sokaságát jelenti, és a mászó dönti el, hogy épp egy 5-ös nehézségű szakaszhoz van kedve, vagy bőven elég a hármas nehézség - vagy csak elsétál a legtöbb torony alatt...
   Szép, kitett részei vannak a gerincnek, a gránit száraz, a mászás könnyű, elemi.. Az egyetlen tényező, amely elég kellemetlen és időtrabló tud lenni, az az északi oldal árnyékában felgyűlt hóréteg jelenléte, mert néha be kell ereszkedni rövid szakaszokon az árnyékos oldalba. Csúszós, nedves ott a szikla, nem igazán nyári bakancsokhoz tervezett mulatság... Alattunk a völgy bemélyül , kis tó vize csillog a ott lent, a gránittömbök egyre magasabbak , az utolsó pillér pedig már szép, ötös fokozatú mászást is rejt, kinek hogy tetszik...
   Elsziesztázunk a csúcson, a délutáni nap melege jólesik, és még a séta a Hohneck csúcsáig is belefér. Ez a Vogézek második legmagasabb pontja,  és pompás a panoráma róla. Ha igazán tiszta idő lenne, akkor az erdős vonulatok fölött még a Matterhorn-ot meg a Berni-Alpok  négyezreseit is meg lehetne pillantani.
   A hó délutánra lucskossá ázik az ösvényen. Ballagunk vissza a parkolóhoz, meg-megállva, élvezve a szórványos felhők mögül kibukkanó nap melegét. A hegy zsong az embertömegektől, mindenki megy mindenfelé, épp ideje autóba ülni...



Egy kép a teljes gerincről, háttérben a Hohneck ( forrás: Internet)